André Aciman: Szólíts a neveden

André Aciman - Szólíts a neveden - 1

Amióta elolvastam a könyvet, a gondolataim vissza-vissza kanyarodnak Elio történetéhez. Elevenen felidézte bennem a saját hasonló élményeimet, felkavarta a gondolataim szerelemről, életről, fájdalomról. Mostanra már elég időm volt, hogy leülepedjen bennem mindez és átgondoljam, mitől érintett meg ennyire az egész, mi az, ami miatt nem ereszt el. Szerintem az elbeszélés módja és a fő témái miatt érdemes ezt a kötetet kézbe venni.

Az első szám, egyes személyben való történet vezetésnek mindig ott a varázsa, hogy úgy olvassunk, mintha rólunk szólna a történet. André Aciman zsenialitása az, hogy Elio szemszögét leplezetlenül mutatja be: nem csak a pozitív érzéseit, hanem a zavarbaejtő, esendő gondolatait is. Így Elio személye vonzza az olvasót, mert egyéni intimitást teremt az író, amiben ez a gondolatfolyam egyre közelebb csordogál a szívünkhöz. Nem lépünk ki a perspektívájából: vele együtt éljük át őszinte lelkesedését, vágyait, reményeit, kényelmetlenségét. Bár egy ismeretlen fiúról olvasunk, mintha mi magunk is átéltük volna vele azt a nyarat Olaszországban. Személyesnek érezzük Elio és Oliver történetét, mert rendkívül precízen festi le az író, amit így vagy úgy, de mind átéltünk már.

Elio minden benyomását, elképzelését leírja az író, így azok velünk maradnak: akár kellemesek, akár nem. Vele együtt érezzük az ébredező vonzalmat, várjuk, hogy Oliver nyisson felé, bemenjen hozzá, beszéljen vele, együtt töltsenek egy kis időt. És vele együtt csalódunk, mikor ezek nem történnek meg. Osztozunk a reményeiben, a félelmeiben, a bizonytalanságában, a szégyenében is. A kusza és zavarbaejtő érzelmeken. Oliverről legtöbbször nem lehet pontosan tudni, hol van és mit csinál, csak sejteni. Egy rejtélyes fiatalembernek látjuk, aki egyre inkább felkelti a kíváncsiságunkat. Távolinak érezzük Elio számára, elérhetetlennek: egy lehetetlen, reménytelen vágynak, ami nem fog beteljesülni. Hányszor érezzük magunkat kicsinek vágyunk tárgya mellett, hányszor próbáljuk magunkat meggyőzni mi is, hogy ha eláruljuk, mit érzünk, csak lehetőséget adunk, hogy összetörjék a szívünket? Így könnyen azonosulunk Elioval, aki önmagunk fiatal verzióját jeleníti meg előttünk.

André Aciman - Szólíts a neveden - 4

Itt jön képbe egy fontos gondolat, ami átjárja a történetet: ne zárjuk el magunkban az érzelmeinket, ne határolódjunk el tőlük, csak azért, mert fájdalommal (is) járnak. Elio folyamatosan zavarban van Oliver előtt, így az érdeklődését sértődöttséggel, játszmákkal igyekszik leplezni. Amikor szerelmet vall, azt sem mondja ki konkrétan, csak utal rá. Ez a fal, amit mesterségesen épít félelemből, ez korlátozza a később együtt töltött időt. Ezzel is azt sugallja az író, hogy az érzelmeink elrejtése hátráltathat minket, rengeteg szépet képes elvenni tőlünk. A vallomás pillanata megmutatja, mennyire nehéz olykor szavakba öntenünk azt, amire vágyunk. Különösen a fiúknak, akiknek általában az ellenkezőjét sugallják. Elio gondolatait olvasva mi pontosan tudjuk, mit jelent mindez neki. Főleg első alkalommal, különösen, ha ennyire intenzív, szinte bénító erejű szerelemről van szó.

A másik lényeges gondolatot a könyv címe fogalmazza meg. Eleinte egy játéknak, közös nyelvnek tűnik csak, hogy Elio és Oliver a saját nevükkel ruházzák fel a másikat, de ennél mélyebb értelme van ennek: így vállalják fel egymást teljesen, mindenestül, egymás legrosszabb tulajdonságait is, a szerelem okozta bánatot is. Úgy viselik a másik nevét, mint egy páncélt a külvilággal szemben, amit senki nem vehet el tőlük. Mint egy Dávid csillagot, ami az üldöztetést fedi fel, vállalva a kockázatot, hogy megkülönböztet minket. E mellett ez a kifejezése annak, hogy szeretni valakit olyan, mint egy új tükörben meglátni magunkat. Valaki más szemén át úgy láthatjuk önmagunkat, ahogy korábban sohasem. Ez lehet szép, de ijesztő is a gondolat, vajon mit látunk ebben a tükörben és az hogyan fog hatni ránk. Ezért is félnek lépni egymás felé: Elio-t letaglózza és váratlanul éri a szerelem, közben elkezdi megismerni önmagát és szeretné megérteni, mi zajlik benne éppen. Oliver pedig azért ijed meg, mert már ismeri önmagát és pontosan tudja, hogy ha ezt az utat választja, elpusztíthatja a családi kapcsolatait, a jövőjét. Így inkább elnyomni, elfedni próbálja azt, ami elindult benne, ahogyan arra tanították, nevelték.

Bár a könyv egy idilli, megértő közegbe helyezi a két fiút, a kontextusból nem tudja teljesen kiragadni őket. Szülei megértik, és támogatják Elio-t, nem okozna számukra gondot együtt élni a fiuk irányultságával és választásaival, de a hétköznapok, a külvilág, és főleg Oliver környezete nem ilyen. Ő úgy érzi, el kell rejtőznie, hogy megvédje magát. Amint az a történetből ki is derül, nem csak az érzéseit kell elnyomnia, de valós önmagát, az identitását is. Ezzel nem csak önmagát, de Eliot is szeretné megvédeni, akit félt mindenfajta fájdalomtól. Az érzelmei elfojtása csak további mellékhatása a szexuális orientációjának és saját védelmi mechanizmusának. Viszont ez a környezet, ahol találkoznak, ritka lehetőség, hogy nyitottabban kifejezhessék magukat, felfedezhessék egymást.

André Aciman - Szólíts a neveden - 6

Nem csak őszinték lehetnek, hanem önmaguk legjobb változata. Ezt Elio el is mondja az édesapjának, hogy szerinte Oliver sokkal jobb nála és az édesapja válasza az, Oliver is ugyanezt mondaná róla. Ez mindkét részről igaz, mert a kapcsolatuk, a felelősségvállalás egymásért kihozza belőlük a legjobbat. A nyár végére egyre inkább megragadják azokat a tulajdonságokat, amiket a másikban annyira csodálnak, kicsit egymássá alakulnak és az lesz a legjobb verziója mindkettejüknek, amivé ők együtt váltak. Ahogy megismerik egymást, jobban megismerik saját magukat is. Az, hogy a saját nevükön szólítják a másikat, mutatja, hogy ők már eggyé váltak, hogy a köztük lévő kötelék felbonthatatlan. Elio pedig az érzései átélésének eredményeképpen felnőtt.

A római tanmese, amit hallanak és Elio édesapjának tanácsa is remekül reflektál erre a témára. Gyönyörűen megfogalmazza adja át Aciman a lényeget: ha nem éljük át az érzéseinket, azzal saját magunkból veszünk el és egyesével, apró darabonként kiüresedünk. Így minden új kapcsolat olyan lesz, mint egy instabil alapra felhúzott épület. Elnyomni a kínt így még nagyobb veszteséggel jár: önmagunkat, szeretetünket tagadjuk meg azzal, hogy elhatárolódunk a vele járó fájdalomtól. Olyan életet pedig nem biztos, hogy érdemes élni.

Ezt erősíti fel elbeszélés módjának és lényegének ereje: mi mind átesünk ezen, mind kaptuk már azt a tanácsot, hogy felejtsük el, ami fáj. Ennek eredményeképpen ösztönösen óvatosabbá válunk és lassan bezárkózunk, hogy ne kelljen még egyszer sebezhetővé válnunk. Ezzel azonban az élet nehézségeit is még tovább mélyíthetjük, mikor nem nézünk szembe velük. Ez elsőre szomorúnak tűnik, de valójában örömteli, hogy tudunk érezni, nevetni, törődni és szeretni. Hogy tudunk élni. Mikor ezt megérti, és elfogadja Elio, olyan emberré nő fel, akit Oliver is büszkén szólíthat a saját nevén.

André Aciman - Szólíts a neveden - 2

A kötet az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: