Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje - 9

Margaret Atwood világszerte ismert regényét 1984-ben írta. Keletkezéséhez hozzájárult a Vasfüggöny által kettészelt Berlin légköre, az ott tapasztalt bizalmatlan, fojtogató légkör. Ennek ellenére ez a kötet absztrakt, eltúlzott, szimbolikus módon reflektál nem csak a múltunkra, hanem a jelenünkre is. Ebben az elképzelt jövőben az Egyesült Államok vegyi szennyezések, háborúk nyomán haldoklik. Ennek egyik tünete az újszülöttek számának, drasztikus csökkenése, és az egészséges utódok rémisztő aránya. Az országban tapintható a kétségbeesés, mindennaposak a gyermekrablások, és egyre fojtogatóbb a légkör. Egy nap alatt végbemegy egy puccs, melynek során a nők jogfosztottá válnak, színre lép egy új sereg és a vallási fanatizmus alapjain, a szülés kérdését előtérbe helyezve megalakul Gileád.

Nem csak egyféle szabadság létezik (…) Van szabadság valamire és szabadság valamitől.”

Ebben az államban a legnagyobb érték a termékenység. Az ehhez kapcsolódó fontossága nyomán minden nő besorolást kap. A férfiakat pedig a hivatásuk, jogi-, és anyagi helyzetük határozza meg. Ez egy patriarchális, hierarchikus rendszer, amiben a nő edény lesz, aki melegen tartja, megvédi, körbeveszi a férfit, aki folyadékként kitölti a teret benne, értelmet adva a létezésének. Gileád kifordított világában megszállottjai az utódlásnak: a termékenység az egyedüli érdem, ami a nőt meghatározza. Ezt az értéket az állam monopolizálja, az asszonyokon és a gyermekeken keresztül nem építi, inkább túszul ejti a jövőt. Erőszakot szenvednek el a nők, mikor megfogannak a gyermekeik és erőszakkal választják el az anyákat az újszülötteiktől.

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje - 7

Itt valamilyen módon mindenki uniformizált: így senki sem tud kitűnni, vagy eltérni a szereptől, amit ráosztottak. Az ország nagy része arctalan, névtelen tömeggé válik, amely elosztja az egyének közt nem csak a rendszer bűneit de azok végrehajtását is. Az egyenruha nem csak jelkép, meghatározás, hanem a kontroll egyik eszköze is. A vezető elit nem úgy tekint a nőkre, mint egész emberre, hanem felosztják őket a funkciójuk és ennél fogva a hozzájuk való viszonyuk szerint. Nem lehet többé szavuk, olykor még saját nevük sem. Ez kegyetlen, de hatékony módja az identitás elnyomásásnak. Atwood így mutatja be, milyen embertelen, ha csoportosítják az egyéneket aszerint, mit adhatnak, mit lehet elvenni tőlük vagy milyen szerepük van egy gépezetben.

“Az ember bármit megtesz inkább, csak ne kelljen elfogadnia, hogy az életének nincs értelme. Azaz nem ér semmit. Nincs célja.”

A szülési rituálé végén a feleség a szülő szolgálólány helyére lép: anyává válik. Onnantól a társadalom szemében és olykor a családja, barátai, vagy a saját szemében is más ember lesz belőle: nem házastárs, nem nő, nem szexuális vágy tárgya, hanem ANYA. Ez ad értelmet eddigi üres, féltékeny, boldogtalan lényének. A helyzet fonákja, hogy itt szex, terhesség és szülés nélkül vált anyává. Ezt Gileádban a tisztaság és erkölcsi magaslat eléréseként értelmezik. Ott az anya szent, felette áll a testiségnek és az ő kezében a jövő. A gyermek lesz a legfontosabb kapcsolat az életében. Fontos kérdés ez után, hogy kihez kötődik érzelmileg, testileg, szellemileg a férj? Ki az igazi partnere? Furcsa módon a Parancsnok nem a nejével, hanem a szolgálólányukkal próbál kialakítani egyenlőnek tűnő, partneri kapcsolatot. Bíztatja, beszéljen, gondolkozzon szabadon, jobban beengedi az életébe, de valójában az ő korlátain belül értelmezi ezt a viszonyt. Az ő fantáziáját kell életre kelteni, az ő szabályai szerint történik mindez. Nem ismeri vagy szereti a lányt igazán, bármilyen kedvesnek tűnjék is. Nem érdekli a sorsa, vagy a veszély, amit rá hoz. Nem törődik a következményekkel. Végig csak azt látja benne, amit megtestesít: vágyainak tárgyát. Az illúziót, miszerint az ő létezésének egyetlen oka, célja parancsnokának kiszolgálása. Egy játékszernek tekinti csupán, amin be lehet kapcsolni a csodálat gombot. Ez mindent elmond arról, milyen az, amikor valakit tárgyiasítanak, használnak.

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje - 10.jpg

A nők uniformisának színei mutatják a rendeltetésüket. Ez teszi Gileádot Máriák, Magdolnák és Márták világává. A feleségek tiszta kék ruhája szemben áll a szolgálólányok skarlátvörösével, ahogyan a hideg a meleggel, az erkölcs a bűnnel, a ridegség a szenvedéllyel, a nyugalom a dühvel. Ez jelképezi azt is, mennyire megosztottak a nők szerepüknél fogva. Egy világ választja el őket egymástól. Az egyiket elismerik, de nem vágynak rá, a másik vágyott, de megvetett. A szolgálólányokat tárgyiasítják a férjek, miközben a hitvesüktől testileg teljesen eltávolodnak. A feleség élete értékes, mégis haszontalan, a szolgálólányoknak csak a nemzőképességük adja az értéküket, de minden más részük (testük, lelkük, gondolataik) felesleges. Mindegyik szín rámutat, az illetőnek milyen viszonya van a férfiakkal, legyen az a cselédek jelentéktelen szürkéje, a kiképzők katonás khakije, a feleségek szűzies kékje, vagy a szolgálólányok figyelemfelkeltő pirosa. A Parancsnokok feketéje az, ami magába foglal és elnyel minden más színt, hatalmat ad, halálról dönt, vallást közvetít és uralja az éjszakát.

“Nolite Te Bastardes Carborundorum!
Ne hagyd, hogy a gazemberek legyűrjenek!”

Ez nem jelenti azt, hogy Gileád a férfiak világa. Csak egy vékony rétegüknek szólnak ezek az előnyök. Ennél a pár kiváltságosnál van csak az erő, a hatalom. Ahol a testiség, a szeretet luxuscikkekké válnak, az egynemű-, vagy a kasztokon átívelő kapcsolatok tiltottak, a meddőség törvény által büntetett, a hétköznapi férfiak ugyanúgy elnyomásban élnek, mint a nők. Még csak rá sem nézhetnek egy lányra, ha nem engedhetik meg maguknak anyagilag. Félelem irányítja a népet: attól, hogy hova tekintenek, mit mondanak, mit tesznek vagy mit mulasztanak. A mozdulatlanság ellenére állandóan feszül az érdekellentét a házastársak – szeretők, férjek – apák, meddőség – termékenység, hatalom – szabályozás között. Ez nagyon pontosan bemutatja, ha a társadalom szinte paranoiásan csak az utódnemzésre koncentrál, a legtöbb ember (különösen, de nem kizárólagosan a nők) szabadsága csorbát szenved.

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje - 8.jpg

Ahol elméletileg mindenki nyer, gyakorlatilag mindenki veszít, ha minden mást egyetlen célért kell feláldozniuk. Bár kaszton belül megfigyelhető az összetartás, egymás védelme, segítése, de a saját csoportjukon kívül kegyetlenül megbüntetik egymást, ha valaki vélt, vagy valós sérelmeket okoz nekik, függetlenül attól, tényleg ő okozza-e ezeket a mély sebeket. A főhősnőt legtöbbször úgy kezelik a házban, ahol él, mint egy gyermeket, akit meg kell regulázni, aki úgysem érti, ha róla beszélnek. Kritizálják őt a bűne miatt, hatalmat gyakorolnak felette, miközben féltékenyek a fiatalságára, születendő gyermekére. Nem hallgatnak a figyelmeztetésre: ha egyik embernek sérülnek a jogai, nem jelenti azt, hogy a másik megőrizheti őket. Amíg nem azt nézzük, mi a közös bennünk, hanem azt, mi választ el egymástól, kiszolgáltatottabb mindenki.

“Mi voltunk azok, akik nem szerepeltünk a lapokban. A nyomtatott szöveg peremén, a fehér margókon éltünk.”

A történet olyan emberekről szól, akik kategorizálják, tárgyiasítják embertársaikat, olyanokról, akik nem segítenek egymásnak, olyan privilegizáltakról, akik azt gondolják, ők többek másoknál. Az ő üzenetük az, hogy mi történik akkor, ha nem kezelünk mindenkit egyénileg úgy, mint egész embert, bárhol helyezkedjen el a nemek, a termékenység, az osztályok skáláján. Akár úgy olvassuk ezt a történetet, mint egy lehetséges jövőt, vagy a felnagyított jelent, vagy mint egy rémálmot, ami nem valósulhat meg, arra tanít, hogy maradjunk emberek, merjünk remélni és vigyázzunk egymásra. Hogy az életünk ne ebbe az irányba változzon. Ne szegjük le önként a fejünket, nézzünk szét, figyeljünk oda a nagyvilág eseményeire!

Nem olyan extrém a jelenünk, mint Gileád asszonyaié, de nagyban függ attól, hogyan bánunk egymással, hogyan reagálunk a jogrendszer repedéseire, mások érdekeinek csorbulására. Nincs semmi: szexuális orientáció, rassz, kor, nem, világnézet, ami jobbá tenne minket másoknál. Ezt a cselekedeteink és a választásaink határozzák meg. Dolgozhatunk együtt, egymásért, vagy hagyhatjuk, hogy a megosztottságunkat kihasználva eluralkodjon a  zűrzavar, veszélybe sodorva mindenki jövőképét. De van egy szint, ami alatt megmaradunk annak, akik vagyunk, ezt nem vehetik el tőlünk. A főhősnőhöz hasonlóan fordulhatunk empátiával mások felé, kereshetjük az emberi vonást a szörnyetegekben is. Így megőrizhetjük lényünket.

Margaret Atwood - A szolgálólány meséje - 12.jpg

A kötet a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: