Varázsvilág: Egy szokatlan hős, Göthe Salmander

Egy szokatlan hős, Göthe Salmander - 5.jpg

A Legendás állatok és megfigyelésük forgatókönyvéhez J. K. Rowling egy rendhagyó főszereplőt álmodott meg. Göthe Salmander introvertált, csendes, mégis magabiztos jelleme üdítően hat egy kalandokkal teli fantasy sorozat főhőseként. Általában az ilyen személyiségek mellékszereplők, akik más, erőteljesebb egyéniségek mellett bukkanak fel, kiegészítőként. Ő viszont annyira eltér a megszokottól, hogy sok olvasó / néző fejezte ki csalódottságát, mondván, hogy nem elég domináns karakter. Ez a reakció sajnálatos, de nem meglepő, ha megnézzük, hogyan jelenítik meg a könyvek, filmek az elvárásokat egy férfi felé: legyen vezéregyéniség, fizikailag erős, határozott és ne mutassa ki az érzelmeit. Emellett szinte feltétel, hogy az ilyen személyiségeknek része legyen az agresszió, arrogancia, forrófejűség és a többet erővel, mint ésszel mentalitás. Ezzel szemben Göthe (hasonlóan Peeta Mellarkhoz) alázatos, félénk, érzékeny, gondoskodó, kedves és kompromisszumkész. A kultúránk ezeket a tulajdonságokat egy férfinél rendszerint kínosnak állítja be, így az ő személye minimum kihívás elé állítja azokat, akik nem ehhez a képhez vannak hozzászokva.

Ő nem Harry Potter

Szerintem ez az ellenérzés Salmander felé nem csak a meglévő tulajdonságairól szól, hanem azokról a jellemvonásokról, amikkel nem rendelkezik. Csak úgy, mint az Átmeneti üresedésnél, itt is meglepte a rajongókat, hogy ez nem egy Harry Potter történet, már ami hősünket illeti. Harry-hez hasonlóan ő is egy brit varázsló, aki a Roxfortban tanult. De a története teljesen más, mintegy kontraszt “a kiválasztott” mítosza mellé. Neki nincs valami globális teher a vállán, ami csak rajta nyugszik. Nem ő az egyetlen, aki megmentheti a világot (legalábbis eddig úgy tudjuk). Nincs valami előre elrendelt, végzetes célja, ami szentesíti az cselekedeteit. Ő nagyobb lélek, nagyobb egyéniség is, ami azt illeti. Ugyanúgy őriz magában fájdalmat, kétséget, bizonytalanságot, de finomabban nyilvánítja ki ezeket. Tetteit nem nagy gesztusokban tárja a világ elé, nem vág fel velük. Egy alázatos, szerény ember, aki megelégszik annyival, ami neki jut. A személyes céljai sem nagyravágyóak: csak könyveket szeretne írni varázslényekről. Szebbé szeretné tenni ezáltal az életüket és egyszerűsíteni a velük való érintkezést. Nincsenek meg benne Harry kétségei a helyét, vagy a saját személyét illetően. Érettebb ebben is: meg van elégedve a saját képességeivel, használja is őket, amikor kell, és a saját céljait viszi előre velük.

Ez nem az a látványos, megszokott küzdelem: Göthe nem ránt kardot, nem kötekszik, nem erővel érvényesül. Nem keresi a veszedelmeket és nyílt konfrontációval indít. Nem okoz kárt, miközben “megment”. Gondolkodik, szemlél, analizál, segít, gyógyít. Figyel és megoldást keres a problémákra. Nem rejti el őket, nem menekül előlük, miközben újabbakat gyárt. Nem hiú. Tapasztalt és vannak félelmei, de nem érzéketlen mások problémájára. Nem olyan értelemben harcos, ahogy először a szóra asszociálunk.

Hugrabugos

Harry megtestesítője a Griffendél-háznak: bátor, vakmerő, sokszor fejjel megy a falnak, merész, versengő és olykor szeret felvágni (különösen egy mardekáros jelenlétében). Göthe ezzel szemben ízig-vérig hugrabugos, prezentálva a háza preferált tulajdonságait: kedvesség, lojalitás, kemény munka, barátság, alázat. Földönjáróbb, kevésbé versengő. Megbízható morális iránytűje van, ellenzi az erőszakot, elnyomást, főleg akkor, mikor az igazságtétel nevében teszik. A mindennapokban olyan hősökre van szükség, mint ő: önzetlen, kedves, segítőkész emberekre. Humánus, természetbarát lelkekre, akik nem ártanak senkinek szándékosan vagy figyelmetlenségből. Akik a harcok közepette is mentik a menthetőt. Akik nem a saját jólétüket, hírnevüket és dicsőségüket hajkurásszák. Ez még nem jelenti azt, hogy érdemtelenek a figyelemre. Különösen, ha ilyen kalandos lélekkel társul a jóságuk.

Az igazi varázserő

Göthe varázslata nem a pálcájában keresendő, hanem az empátiájában. A munkája, és egyben szenvedélye megfigyelni, tanulmányozni, védeni a varázslényeket. Könyvet ír arról, hogyan érthetjük meg ezeket az állatokat, hogyan kerülhetünk közelebb hozzájuk, hogyan élhetünk velük szimbiózisban. Egyszerűen szemléli a különféle élőlényeket, a szükségleteiket. Alkalmazkodik hozzájuk, így teremt velük kapcsolatot. Nem uralni akar, kontrollálni vagy lenyomni. Nem használja, adja-veszi őket, ahogy körülötte nagyon sokan. A viselkedése furcsaságait magyarázza, hogy a legtöbb idejét nem emberekkel tölti: hangsúlyosabb a nonverbális kommunikációja, keveset beszél és először kerüli a szempontaktust. Ezek talán autisztikus vonások, de talán csak másfajta kifejezésmódhoz van szokva. De pont a friss nézőpontjával, szenzitivitásával, rugalmasságával teljesedik ki szakmailag. Ezek nem olyan személyiségjegyek, amiket le kell győznie vagy el kell nyomnia. Nem kell megváltoznia, megkeményednie vagy önmagát letagadnia.

Az, hogy Salmander intenzívebben érzékeli a külső ingereket, analizálja a körülötte lévők hangulatát, problémáit, érzelemnyilvánításait, remek tulajdonságok egy magizoológusnak. Előnyös, hogy nem kell kérdeznie és mégis meglát olyasmit is, ami felett mások elsiklanak. A bejövő ingereket sajátosan dolgozza fel és a hasznára tudja fordítani. Viszont ez az érzékenység neki szerves része, lényege, ebből eredően találta meg a hivatását. Bármilyen félénk legyen is, megértése az emberekre is kiterjed, különösen azokra, akiket valamilyen igazságtalanság vagy méltánytalanság ért. A társadalmat is képes kívülről nézni, a problémákat meglátni és azokra rendszer-szintű megoldást keresni. A kiváló megfigyelőképesség vezeti rá a megoldásra Grindelwalddal Graves-szel kapcsolatban. Az ilyen szereplők sokszor vannak zavarban akár azért, amit érzékelnek, vagy akár a saját kifejezési nehézségeik miatt, ezért sokszor beárnyékolják őket, pedig nagy szükség van újszerű látásmódjukra.

Kritikus helyzetben ütközik ki legjobban a különbség közte és az átlag között: Credence-ben nem az ellenséget, még csak nem is az ellenfelet látja, hanem egy bajba jutott lelket. Ő nem az, aki legyőz másokat, hanem az, aki megérti őket. Hagridhoz hasonlóan ő nem a rémet, vagy a veszélyt látja, emiatt teljesen máshogy közelít a fiúhoz. Nyílt harc helyett segítséget ajánl neki. A szörnyeteget sem kiiktatni akarja, hanem megmenteni. Amikor elhárítja a veszélyt, leleplezi Grindelwaldot, nincs diadalmenet, nem ünnepel, hanem gyászolja Credence-t.

Göthe a barátságaiban is megőrzi érzékenységét, békés hozzáállását. Fejlődik a történet során, még ha ez nem is látványos. Inkább amolyan csendes, belső fejlődés. Megtanul barátkozni és megbízni a többiekben, jobban kifejezni az érzelmeit, nem csak kedvencei felé. A végén, Jacob kérdését nem üti el valami bugyuta viccel, hanem őszintén, szívből felel. Az érzelmeinek egyéni kifejezése és elengedése akadályozzák meg, hogy egy frusztrált, agresszív, öntörvényű, sablonos karakter uralja el ezt a fantasy sorozatot. Így kapunk egy szokatlan, de nagyon is szükséges képet egy férfiről, aki tudja, hogy többre megy mézzel, mint légycsapóval.

A Legendás állatok és megfigyelésük forgatókönyv az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Varázsvilág: Egy szokatlan hős, Göthe Salmander” bejegyzéshez ozzászólás

  1. […] A Cormoran Strike történeteknek szerintem mindig is egyik esszenciális lényegük a két főszereplő karaktere és a közöttük alakuló kapcsolat volt. Az ő ábrázolásuk ebben a kötetben szerintem végleg félresiklott. Ahogy egyre közelebb kerülnének egymáshoz, úgy kommunikálnak egyre rosszabbul, hogy jöhessen a félreértésekből táplálkozó műdráma. Ez eddig is jelen volt a sorozatban, de ami bájos tudott lenni az összecsiszolódás fázisában, évek távlatában szimplán fárasztó. A kettejük közötti kontraszt pedig egy zavaróan szexista ábrázolást eredményezett: Robin az ártatlan, az örök áldozat, az aggszűz. Strike pedig minden kötetben másik bombázót aláz meg, aki természetesen türelmesen vár az érzelmi távolságtartására és érzéketlen megnyilvánulásaira, mindezt szexi neglizsében, meleg vacsorával. De ha meg meri említeni az aktuális bombanő, hogy egy kis tiszteletbe vagy törődésbe nem halna bele, Cormoran azonnal meg is szakít vele minden kommunikációt. Azért, mert ő sérült (ahogy arra minimum öt oldalanként emlékeztetve van az olvasó), így ő fel van mentve? Szeretett asszisztensnőjének pedig leginkább a külsejére figyel ebben a könyvben és a teafőzési képességeire. Ha melléjük helyezzük a többi két lábon járó klisét nőt a könyvben, aki szabadosabb szexuális életet él (lsd: házasságtörést követ el, nyitott kapcsolatban él, vagy csak simán élvezi a szexualitását), mind megbűnhődik végül. Ez a narratíva nagyszerűen megágyaz a szabadabb gondolkodású nők megszégyenítésének… De Robin, minden férfi szereplő vágyának legfőbb tárgya, végig kitart egy – lássuk be – szemétláda mellett, mondván, majd jobb lesz ez, mert mégiscsak biztonságosabb a hosszú évek alatt kialakult, mérgező posványban. Nincs is “szebb” üzenet annál, hogy tartsunk csak ki egy romboló kapcsolatban, mert mennyibe is fájt az az esküvő…. A férfiak ábrázolása sem jobb: akihez Robin vonzódik, jobb esetben egy érzelmi analfabéta, rosszabb esetben gyilkos. Ez az erősen kőkori, szexista és több szempontból káros ábrázolás különösen fájdalmas attól az írónőtől, aki megalkotta Hermione Grangert vagy épp Göthe Salmandert. […]

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s