Jojo Moyes: Miután elvesztettelek

“Eleinte talán kényelmetlenül fogod érezni magad az új világodban. Az mindig fura érzés, ha az embernek el kell hagynia a komfortzónáját. …éhség van benned, Clark. Vakmerőség. Csak, mint a legtöbb ember, jó mélyen eltemetted magadban.
Csak élj jól. Csak élj.”

Jojo Moyes - Miutan elvesztettelek - 1

Ezekkel a szavakkal búcsúzott el Will Louisa-tól a Mielőtt megismertelekben. Ez a kötet másfél évvel ezután veszi fel újra a lány életének fonalát, ami korántsem olyan, amilyennek a fiú megálmodta neki. Legnehezebb talán az utolsó két tanácsot megfogadnia, mert Lou már nem ugyanaz, aki volt. Átvette felette a hatalmat a gyász, az önvád, a lelkiismeretfurdalás és a reményvesztettség. Másokól elszigetelődve, maga köré falat húzva keresi a biztonságot és próbálja kézben tartani az életét. Megpróbálja leplezni a fájdalmát. Egy repülőtéren dolgozik és mintha ő maga is arra várna, mikor lesz ereje az utazáshoz. De egyenlőre még a várószobában pincérnő, mert nem áll készen arra, hogy elinduljon. Átmeneti állapotban van nem csak helyrajzilag, de lelkileg is. Mert néha az egyetlen út, ami közelebb visz ahhoz, akit szeretünk, az elengedés. Ez azonban még lehetetlennek tűnik számára. A fájdalom, szégyen és gyász mindenkié, a sötétség része a lelkünknek. Lou-ra is hatással van a vesztesége mértéke, annak módja és a külvilág reakciója. Dühös mindenkire, de leginkább önmagára és Willre. Elveszett, kiábrándult és fél. Magában küzd a fájdalom és az élet igazságtalansága ellen.

Ahhoz, hogy továbbléphessen, fel kell dolgoznia a változásokat, amik végbementek benne: azokat is, amiket a kapcsolatuk felépített és azokat is, amiket Will döntése lerombolt. Végül eljut egy pontra, mikor már nem tagadatja le többé önmaga előtt sem, hogy az élet zajlik körülötte, miközben ő megáll és nem akar segítséget elfogadni. A megrázkódtatásról már azt hitte, legyőzte, de olyan elemi erővel önti el újra és újra, hogy be kell ismernie, ez nem mehet így tovább. Édesapja kérésére belép egy gyásszal foglalkozó terápiás csoportba. Hétköznapiságukban csodálatos emberekkel találkozik, akikkel bár nincs sok közös vonása, de mind ugyanarra vágynak: újra érezni szeretnék, hogy élnek és ki szeretnének kerülni az ördögi körből, amibe a veszteségük sodorja őket. Együtt már nem tűnik olyan nehéznek a teher, mert mindannyian ugyanazzal küzdenek: a maguk kísértetével. Lou hétköznapjait Sam Fielding és Lily Houghton-Miller forgatja fel, akik az új életét alapozzák meg. Lily akaratán kívül is kihívások, kérdések elé állítja Lout és kibillenti az apátiájából. Sam pedig segít nem csak a veszteségét feldolgozni, de a falakat is lebontja körülötte. Mert néha egyedül nem megy, kell egy kéz, ami felénk nyúl és kivezet a sötétségből. A feloldozást pedig pont az hozhatja el, ha mi is megtehetjük ugyanezt másokért.

Az új szerelem puszta lehetősége is váratlanul éri és letaglózza Lout. Egyrészt nem mer továbblépni, mert retteg az esetleges újabb veszteségtől, másrészt idealizálja Willt és fél változtatni. Ha valaki elveszít egy számára ennyire fontos személyt, könnyű azt gondolni, hogy igazán élni, boldognak lenni, vagy máshoz közeledni tiszteletlen az elhunyt emléke felé. Így Lou is elzárja maga elől a boldogság ígéretét is egy olyan emberért, aki már nincs is vele. Egy halottal nem lehet együtt élni, beszélgetni és lehetetlen felérni egy emlékképhez. Lou végül rájön, hogy ha beenged az életébe új embereket, az nem jelenti azt, hogy kitúrja a régieket. Hogy megférhet a szívében a múltat örző és a jövőt jelentő szerelem. Hogy nem feltétlenül kell azt tennie, amit Will kért, hanem a saját életét kell élnie a maga módján, ahogyan neki a legjobb és ezektől nem lesz méltatlan az ajándékra, amit a fiútól kapott. Nem számít, hogy merre jár, kivel van, mivel foglalkozik, Will már mindig vele lesz.

“Sokat gondolkoztam ezen. Meg kell tanulni együtt élni vele, vagyis velük. Mert ők igenis velünk maradnak, még akkor is, ha már nem élő, lélegző emberek többé. Ez már nem ugyanaz a szívet tépő fájdalom, amit eleinte érez az ember, ami csak úgy ránk tör, és a leglehetetlenebb helyeken késztet sírásra, és értelmetlen haraggal tölt el, mert az a sok hülye mind él, miközben az, akit szerettünk, halott. Ez olyan valami, amihez hozzá kell szokni. Mint egy lyuk, amihez alkalmazkodni kell. Nem is tudom. Olyan, mintha az ember… zsemléből fánkká válna.”

Jojo Moyes - Miutan elvesztettelek - 4

Lou első lépése a gyógyulás felé, hogy ahelyett, hogy azt nézné, mit veszített, elkezdi keresni, hogy mit adhat. Persze az életben ez nem olyan egyszerű, mert a tervek ritkán alakunak elképzelés szerint. Van, hogy a segítő szándék ellenére is hibázik, a közeledési kísérlete csak még távolabb sodorhatja a szeretteitől. De mindennek ellenére Will halála nem csak elvesz belőle, hanem ad is neki. Értékes tanulságot arról, mi az igazán fontos: a lehetőségei, családja, barátai, a múltja, ami a jelenét építi. Ezek váratlan meglepetésekkel szolgálnak neki, erősítik a hitét önmagában és az élőkben. Lily vezeti rá arra, mennyit számít még a legapróbb tett is, amit valaki másért tehet. Hogy a helyes út nem mindig egyszerű, hogy mennyire nehéz felelősen dönteni és milyen nehéz felismerni a másik ember sérülékenységét. Ítélkezni nagyon egyszerű, segíteni egy bajbajutott gyereknek már korántsem. De néha pont a nagy kihívások adhatnak új irányt, friss nézőpontot, motivációt. A történet végére Lou a régi és új családja körében végre készenáll arra, hogy elengedje Willt, elfogadja a segítséget, megragadjon egy kínálkozó lehetőséget és fejest merjen ugrani az ismeretlenbe.

Jojo Moyes stílusa ebben a folytatásban bontakozik ki igazán: egyszerűen, érthetően fogalmaz, ettől gördülékenyen olvasható a könyv és még a legkomolyabb témát is emészthetően, izgalmasan  tálalja, kedves szereplőkkel és finom humorral enyhíti. Szépen építi fel a Lou lelkében bekövetkezett változásokat, ahogy végigmegy a gyász lépésein és lassan, de enyhül benne a feszültség és a félelem, míg végül képes újrakezdeni az életét. Egy nehéz és fájdalmas folyamat közben Lou végig részvétteli, bátor és arra törekszik, hogy mindig helyesen döntsön. Az ő fejlődése közben egy finoman tálalt társadalomkritikát fogalmaz meg a szerző. Olyan érzékeny témákkal szembesülhet az olvasó, mint az online zaklatás, a munkaerőpiac hiányosságai, családi szerepek, csellengő fiatalok, idősgondozás problémái és a gazdag, befolyásos, ennélfogva ellenőrizetlen szülők hatása. 

“Ha valaki nagy magasságból esik le, nem lehet kiszámítani, mi történik vele.”

Szeretettel ajánlanám Louisa Clark történetét azoknak, akik legyőzve érzik magukat, magányosak vagy egy nagy veszteség után próbálnak újra felállni. Azoknak, akiknek kétségeik vannak afelől, amerre az életük tart vagy nem tudják, melyik utat válasszák. Mert ez a könyv ugyanúgy az élet értelméről beszél, de más perspektívából, mint az elődje: ez egy lehetőség, hogy a saját életünk értékét, a kapcsolataink természetét és fejlődését egy őszinte szemszögből megvizsgáljuk és ne kérdőjelezzük meg, hogy érdemes-e tenni magunkért vagy másokért.

Jojo Moyes - Miutan elvesztettelek - 2

A kötet a Cartaphilus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: