Miért nem tudtam végigolvasni az Alias Grace-t Margaret Atwoodtól?

Margaret Atwood - Alias Grace - 2Margaret Atwood fiktív történetének alapja valós: Grace Marks-ot a tizenkilencedik században, Kanadában ítélték életfogytig tartó börtönbüntetésre kettős gyilkosság vádjával, miközben feltételezett bűntársának büntetése kötél általi halál volt, amit végre is hajtottak. Az Alias Grace egy kitalált pszichológus, Simon Jordan vizsgálódásáról szól, aki szeretné kideríteni, valóban bűnös-e a lány. Nem lehet tudni, ki bűnös, ki ártatlan, inkább az emberi természeten és a szereplők közötti interakciókon van a hangsúly. Grace és dr. Jordan belső monológjain keresztül pedig kettejük életébe, gondolatvilágába nyerhetünk nagyobb betekintést. A könyv legnagyobb ereje a feszültségkeltés, amit a folyamatosan jelen lévő kettősséggel ért el a szerző. Váltakozva mutatja a bűnt és ártatlanságot, humanitást és embertelenséget, intelligenciát és ostobaságot, hatalmat és jogfosztottságot, a kimondott és a kimondatlan szavakat. Ezeket viszont nem mindig olyan embertől látjuk, akitől számítanánk rá, így zúdítva ránk kérdések áradatát.

A börtönök és a rabokkal való bánásmód kritikája is a könyv: annak, hogy gondolkodunk a rabokról, hogy látjuk őket, hogyan viselkedünk velük, mit érzünk velük kapcsolatban. Az ábrázolása a börtönnek nem agresszív vagy erőszakos, nem erre koncentrál a történet. A fókusz Grace személyiségén van, az ő lelkivilágát próbáljuk megérteni, közben pedig egyre nagyobb szakadékot érzünk a külvilág véleménye és az igazság között. Kérdés, ezek nem azt tükrözik, ahogyan mind elképzeljük a bötrönök lakóit? Joguk van-e a méltóságukhoz? Elég, ha őket ítéljük el, vagy meg kellene jobban vizsgálnunk a körülményeiket is, köztük a többi embert, akik életrehívták őket? Ez egy kollektív felelősség, nem csak egyéni. Nem elég büntetés az elzárás, jogfosztottság, még megalázást, bántalmazást is érdemelnek?

“Hideg van ebben a zárkában. Nincsen kendőm, a karjaimat magam köré fonom, mert hát ugyan ki más egyéb tenné? Kiskoromban azt hittem, ha eléggé összeszorítom magamat a karommal, akkor kisebb leszek, mert sose volt elég hely az én számomra se otthon, se másutt, de ha kisebb lennék, akkor lenne.”

A lányt egy lelketlen rendszer elemeként látjuk először, ahogyan egy virág felkelti a figyelmét. Egy hideg, szigorú világban az apró lélek és méltóság pillanata ez. A virág, aminek nincs szezonja, nem is kéne, hogy ott legyen a börtönben. Kérdés: ő a virág, akinek egy jobb helyen kéne lennie, vagy ő az, aki szerint a virágnak nincs helye mellette. Ő a rózsa, vagy az aki el akarja taposni? Ez a duális nézőpont végig jellemző a könyv szemantikájára. A kétségekkel együtt is elmondható, Grace egyáltalán nem olyan, amilyennek gondolnánk egy gyilkosra: intelligens, nyugodt, racionális, nem áltatja magát, már nem is remél. Olykor közelebb áll az áldozat szerephez, mint a hidegvérű, kegyetlen gyilkoshoz. De bármi is legyen az igazság, a nap végén ugyanúgy ember, mint a börtönigazgató, a pszichológus vagy a hoteltulajdonos. Arról álmodik, holnap talán jobb napja lesz, mint ma volt, elviseli, amit az élet hozott neki és dolgozik tovább. A lelke kinyílik, annak ellenére, hogy az életének minden területét ellenőrizni akarják, mert van mindannyiunkban valami, amit nem vehetnek el tőlünk. Nem lehet kontrollálni a lényegünket, ahogyan még az időjárással, vagy kövekkel sem lehetett megállítani azt a rózsát. Pont ezzel humanizálja Grace-t az író, empátitát, együttérzést, szánalmat ébresztve, megkérdőjelezve az embertelen körülményeket: az ételt, a cella minőségét, a munkaórák hosszát, a kérdés nélküli vizsgálódást a tudomány érdekében. Kétséget ébreszt afelől, kinek mihez van joga, főleg, hogy az olvasó egyrészt látja Grace korábbi körülményeit, másrészt nem lehet biztos sem a bűnösségében, sem az ártatlanságában.

Az ember könnyen ítélkezik és szívesen éli ki a frusztrációját mások lenyomásával, hogy jobban érezze magát vagy önigazolást találjon. Ha meglátná, kit is tapos el, kénytelen lenne szembesülnie saját gyengeségeivel és meglátná a gerendát a saját szemében. Az irónia a helyzetben, hogy miközben mindenre elszántan szeretnék kideríteni, mi is az igazság, pont azt ignorálják, aki elvezethetné oda őket. Nem is hallják legtöbbször Grace-t, nem szánnak időt rá, hogy megértsék vagy megismerjék őt. Nem hisznek neki, a szájába, fejébe adnak olyasmit amire egyáltalán nem is gondolt. A saját elképzelésüket, válaszukat húzzák rá újra és újra. Margaret Atwood feltárja, hogy egyetlen jelző, egy címke, amit másokra ragasztunk, mennyire semmitmondó és üres frázis azzal szemben, milyen összetett egy ember. Ha azt mondjuk rá, gyilkosnő, nem biztos, hogy egy velejéig romlott nő áll előttünk. Ha pedig azt ismételgetjük, ártatlanul ítélték el, könnyen lehet, hogy elhomályosítja a látásunkat az alázatos viselkedése. Az, hogy valaki a bűnről prédikál, nem teszi őt sem jó emberré. Ha valaki börtönőr, pszichológus, és egy tisztességes állampolgár képében tetszeleg, nem jelenti azt, hogy minden amit mond vagy tesz, helyes. Vagy ne lenne benne hátsó szándék, irigység vagy ítélkezés mások felé, vagy a vágy, hogy elnyomjon egy kiszolgáltatottat. A pletyka nem ártatlan kikapcsolódás, a másokat megalázó viselkedés ugyanúgy bűn. Nem veszi el valaki más életét, de ettől még okoz kárt. Grace úgy védekezik ezek ellen, hogy nem adja ki a titkait, bezárkózik, nem keresi a szenzációt. Mert mikor őszintén válaszol is, nem hisznek neki, kiforgatják a szavait, a saját értelmezésüknek pedig köze sincs az igazsághoz. Az igazság és a titkok pont olyan illékonyak, mint a lány jövője, ráadásul át is itatja őket az, hogyan látják őt mások.

“Ez érdekli őket igazából – az urakat meg az úri hölgyeket is. Nem az, hogy megöltem-e bárkit is, akár több tucatnyi torkot is átvághattam volna, ezt még csodálják is a katonákban, a szemük se rebbenne. Nem: hogy a szeretője voltam-e, ez érdekli őket legfőképpen, s még ők maguk se tudják, hogy igent vagy nemet szeretnének-e válaszképpen.”

A könyv rámutat arra az egyetemes igazságra, hogy így vagy úgy, de mindannyian éhezzük és fürkésszük mások titkait, miközben a sajátjainkat kétségbeesetten próbáljuk elrejteni. Az ember alapvetően kíváncsi természet. De ha valaki tudja, hogy egyfolytában figyelik, vizsgálni próbálják, az megváltoztatja a viselkedését és más eredmény születik, mintha a tudta nélkül történne mindez és természetes önmagát láthatnánk. A Grace-t körülvevő emberek úgy tekintenek rá, mint egy madárra a kalitkában, aki mintha csak az ő magányos vagy középszerű életüket feldobni érkezett volna oda. Ő a cirkuszi látványosság, amit egyszerre ignorálnak, félnek, szeretnek és gyűlölnek. De bármilyen szánalmasnak is tartsa őket az olvasó, a helyzet fonákja az, hogy mi is épp megfejteni akarjuk az ő lelkét, kilesni az ő titkait és rájönni az ő igazságára. Mi is minden elolvasott történetet egy adott nézőpontból nézünk, miközben egy kirakót rakunk össze a fejünkben a cselekmény részleteiből, találgatásokból. Valaki más életében merülünk el ilyenkor, kilépve a saját valóságunkból.

Valójában egyik karakter sem lesz valóban szimpatikus, mivel ezt a lehetetlen helyzetet senki sem képes önelégültség nélkül kezelni. Mindenki egy darabot akar belőle elvenni, nem önzetlen vele még az sem, aki segíthetne rajta. Ez csak árnyalja az ijesztő képet az akkori gondolkodásról, ami a nőket, a mentális betegeket és a rabokat egyszerűen embertelenül kezeli. Mások méltóságának megsértését, a kegyetlenséget és a legnagyobb mértékű emberi ostobaságot élethűen és pontosan mutatta be Atwood. A választott témája a könyvnek önmagában felkavaró, zavaró és felháborító, de olyan lényeglátó az emberi természet sötétebb oldalával, hogy képtelen voltam tovább olvasni az Alias Grace-t, mert nem akartam tovább ennek még nagyobb mélységébe belenézni. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy milyen keveset változik a világ. Lehet, hogy már nem gondoljuk azt, hogy valaki fejformája a meghatározó abban, milyen címkét aggassunk rá, de a rosszindulat, a kicsinyesség és a hülyeség ugyanolyan hihetetlen mértéket tud ölteni ma is, miközben az igazság kicsúszik a kezeink közül. Annyira zseniálisan mutatja be Atwood ezeket, hogy egyszerűen nem bírtam Grace fejében maradni.

“Ahhoz, hogy az ember gyógyítani tudja az emberi természetet, előbb meg kell ismernie, a távolból márpedig nem lehet megismerni, az embernek, úgymond, meg kell merítkeznie benne.”

A kötet a Jelenkor Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s