J. K. Rowling: Harry Potter és a halál ereklyéi (15 év után)

2020.03.20. J. K. Rowling - Harry Potter és a halál ereklyéi (15 év után)Nagyon furcsa érzés volt idén ezt a könyvet elolvasni. Az első felében mindig is nagy szerep jutott a reményvesztett, nyugtalan hangulatnak, izoláltságnak, frusztráltságnak, ami ennél az olvasásnál mintha csak a mai életet mutatta volna be egy globális vészhelyzet árnyékában. A normalitástól való távolodás, a belső feszültség növekedése, befelé fordulás, félelem a jövőtől, egy láthatatlan ellenség növekedése: csupa olyan érzés,  benyomás, ami most teljesen mást mond, mint amit akár fél éve üzent volna. Harry-ékkel együtt lett olyan fojtogató érzésem a híreket olvasva, ami felborította a lelki egyensúlyom, ahogyan velük együtt kerestem a napfényt egy sötét erdő ágai között. Sokkal inkább éreztem a lelki folyamatok kidolgozottságát, átgondoltságát, ahogyan a szereplők félnek, mivé lesz az életük, miközben próbálják megőrizni azt, ami számít. Egyszerre van jelen az életükben a félelem, a szeretet, a reménytelenség, a megbocsátás, az emberi hibák és a nézetkülönbségekből adódó konfliktusok. Ez a könyv rávilágított, mekkora hatalom rejlik az emlékezésben: fontos megőrizni, milyenek voltunk, miért érdemes élnünk és miért érdemes meghalunk. 

Ez különösen igaz, olyan extrém helyzetekben, mint a háború, vészhelyzet vagy szükségállapot. Ilyenkor összetartani a szeretteinkkel, megőrizni a lélekjelenlétünket, szem előtt tartani a céljainkat és egymást segíteni életmentő lehet. Mindig lesznek gyenge emberek, ostobák és nyerészkedők, mert mindenki a maga módján próbál túlélni és ilyenkor felerősödik mindenkinek az igazi énje. Fontos magunk segítése, a lelkünk ápolása, hogy ne gyűrjön maga alá a kétségbeesés. A nagy kérdés: hogyan? Megőrizni a nyugalmunkat, egy feladatra koncentrálni nem olyan könnyű, miközben a szokott világunk összeomlani látszik és úgy letaglózhat, hogy letérünk az útról. Kitartás, fegyelem, bátorság is hiábavaló lehet, ha elhomályosítja a látásunkat a saját meggyőződésünk vagy a félelmünk. Így nagyon nehéz tudatosan azt nézni, mi az, amit még nem vesztettünk el, amiért hálásak lehetünk. Akár a pozitív, akár a negatív érzéseinknek engedünk, már lehet, hogy választottunk is. A beidegződéseinket pedig egyre nehezebb lesz levetkőzni vagy legyőzni.

„Anyánk karján ülve tanulta a titkolózást. Titkokon és hazugságokon nőttünk fel, és Albus… ő ebben született tehetség volt.” 

Ezt a félelemmel teli légkört erősíti Dumbledore kétes hagyatéka. Sajnos a saját bizalmatlansága miatt nem sikerült a legjobban kommunikálnia azokkal, akiknek fontos információt kellett volna átadjon. Nem mert megbízni másokban, ami érthető, hiszen a háborút eldöntő tudás rossz kezekben végzetes lehet, de ezzel a titkolózással sok veszélyt maga okozott. Mindenkinek, akiben jobban bízott, adott egy kis töredéket, abban bízva, hogy majd magától rájön a többire, illetve talán beéri ennyivel. Nagyon frusztráló, hogy az, hogy a horcruxbkról mindössze három fiatal, tapasztalatlan gyerek tudott, és ahogyan ők is, a legnagyobb támaszuk is folyamatos életveszélyben voltak. Könnyű látni, ebből mekkora katasztrófa következhetett volna, mert ha Harry-ék és Piton meghalnak, velük hal az, ami véget vethetne az elnyomásnak. Szerencsére Harry, kicsit későn és nagy veszteségek árán ráébred, hogy amit igazán örökölt Dumbledore-tól, azok a titkok és hazugságok. A könyv során rengetegen ajánlják fel neki őszintén a segítségüket, de ő újra és újra elzárkózik mondhatni ok nélkül. Érthető, hogy akik előtt van jövő, azokat nem akarja kitenni veszélynek, de közben felnőttekről beszélünk, akik önállóan eldönthetnék, mit hajlandóak vállalni vagy kockáztatni az ügyért. De a végére megtöri ezt a rossz szokást, az ebből kialakuló mintát és elkezdi keresni azokat, akikre örökül hagyhatja a feladatát.

Ennek a könyvnek az erejét az adja, ahogyan reflektál a korábbi történésekre, de egy baljóslatú környezetbe helyezi azokat. Szinte minden jelenet egyszerre ismerős és ismeretlen: hasonlóan kezdődnek a jelenetek, mint egy-egy korábbi, de más a folytatás és a végkifejlet. Így adott egy kísérteties hangulat, kiordított Déjà vu érzéssel, miközben összevetjük a múltat a jelennel és levonhatjuk belőle az értékes tanulságokat. Az egyik kedvenc fejezetem Siporral foglalkozik, akit Harry egyértelműen nem tekint értelmes, szerethető vagy tiszteletreméltó élőlénynek Sirius miatt. De amint elkezd megértéssel, tisztelettel fordulni hozzá, elképesztő változás megy végbe a manó viselkedésében. Mellette ott van Dobby, akit Harry hellyel kínált kedvesen első találkozásra, és aki onnantól feltétlen hűséggel hálálta meg a bánásmódot. Ebből is látszik, hogy ez a faj nem élvezi az elnyomást, az abúzust, mert a maga módján mindannyian azt adják vissza, amit kaptak. Amikor nem parancsolgatnak nekik, elismerik őket, türelmesek, kedvesek velük, egy igazi társ válhat belőlük, aki harcba száll az ügyünkért, vagy akár meg is hal, hogy megmentsen minket.

„Amit Voldemort nem becsül, azt megérteni sem hajlandó. A házimanókról, a gyermekmesékről, a szeretetről, a hűségről és az ártatlanságról nem tud semmit. Semmit! Hogy mindezek az övét meghaladó erőt hordoznak, mindenfajta mágiát elsöprő hatalommal bírnak – ez olyan igazság, amit ő máig sem fogott fel.”

Ami hátborzongató ebben a regényben, az a fasiszta, hitleri rendszer, amit bemutat. Egy rendszer, ami évszázados hazugságokra és titkokra épít, felerősítve a benne élők félelmét és előítéleteit. Egy rendszer, ami igazságtalan, önkényes és elnyomó. Egy rendszer, ami ha nem tudja igazolni önmagát, inkább felmutat egy ellenségképet. Klausztrofób érzés olvasni a mugli nyilvántartásról elhurcolásokról, gyilkolásról, rendszer szintű elnyomásról. Ha Harry-ék nem kényszerülnének bujkálni a küldetésük miatt, a Voldemortjugend darálná be őket vagy likvidálná, ha nem sikerül az átnevelés. Ebben az új rezsimben nincs védelem, képlékeny, illékony minden kapaszkodó, ami a varázsvilágból maradt, mert a minisztérium korábbi hanyagsága és rossz döntései meghozzák az eredményt. Így jön létre az elfojtás és rettegés légköre, ahol varázsló varázslónak vérfarkasa és mindenki kicsinek, tehetetlennek érzi magát. 

A látszat és a valóság között feszülő ellentét teszi lehetetlenné a varázslók és muglik közötti amúgy is törékeny kapcsolatot. Csak úgy, mint a többi varázslénnyel, a varázstalanokkal kapcsolatban is felszínre törnek az indulatok, amikről még a varázslóknak sem egységes a véleménye. A rabszolgatartáshoz hasonlóan ebben a témakörben is vak mindenki az elnyomásra, amit a “békés együttélés” jelent. Mert ehhez is hozzátartozik az egyik részről a félelem és kiközösítés, a másik fél részéről pedig a konfúzió, memóriavesztés, hazugságok és megtévesztés. Természetes, hogy rettegünk attól, ami idegen és amit nem ismerünk, de ez biztos jó indok a hatalommal való visszaélésünkhöz? Lehet ugyanúgy erő a félelem, veszélyes a gyengeség, és csak rajtunk múlik, segítünk, vagy ártunk vele másoknak. Nagyon vékony határvonal húzódik a nagyobb jó és a kisebb rossz között, de ha mind átlépjük a határt, a világunk hamar kifordulhat a négy sarkából és bezárul a kör.

„Utolsó ellenségként a halál semmisül meg.” 

A kötet az Animus Kiadó gondozásában jelent meg, itt megrendelhető!

J. K. Rowling: Harry Potter és a halál ereklyéi (15 év után)” bejegyzéshez ozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s