Ha szülői áldozathozatalról van szó a Harry Potter sorozat kapcsán, szinte mindig Lily Potterre asszociálunk. Úgy gondolom, ez az egyik gyengesége a sorozatnak, hogy az anyák sokkal hangsúlyosabb szerepet kapnak, még akkor is, ha a mellettük álló édesapa is ugyanolyan jó szülő. Ez valószínűleg J. K. Rowling tapasztalatait, élményeit tükrözi, akár a saját édesapjával, akár az első férjével kapcsolatban. Számomra a legkülönösebb megnyilvánulása ennek, hogy James Potterről, mint apáról csak elejtett megjegyzésekre alapozhatunk. Ha róla van szó, leginkább iskolás éveire és gyermekkori jellemhibáira koncentrálnak a könyvek. Azonban Lily leveléből és a többiek elmondásából összegyűjtve kiderül, James jelen volt a fia életében, annyi időt töltött vele, amennyit csak tudott, foglalkoztatta, mit hagy rá, milyen világban nőjön fel, arra kezdte el nevelni, hogy jó ember legyen, bolondozott vele, közben a biztonságát is szem előtt tartotta és megkérdőjelezhetetlen volt a szeretete a gyermeke anyja iránt. Ami pedig a legfontosabb, ugyanúgy az életét adta a családjáért, ahogyan Lily is. Bár nem kétséges, hogy a rövid idő alatt, amíg élt, hatott Harry-re, de sajnos nem nevelhette fel őt, éppen az áldozata miatt. A szeretetet és útmutatást így nem tudta ennél tovább megadni neki. Érdemes továbbolvasni »
A 
Akár iskolás az ember, akár már végzett, az augusztus utolsó napjait a várakozással, az írószervásárlással, a szeptembert pedig az iskola első, még szokatlan hetével és izgalommal köti össze. Ilyenkor ellenállhatatlan a késztetés, hogy várjuk azt a bizonyos baglyot. Szeretnénk megvenni az Abszol úton a könyveinket, pergament, talárt és esetleg egy saját háziállatot. A ládánkban képzeletben ott lapul a vonatjegy a kilenc és háromnegyedik vágányra, hogy utazhassunk haza: a Roxfortba. Alig várjuk, hogy találkozhassunk a barátainkkal, hogy elmesélhessük, mennyi minden történt a nyáron és hallhassuk az ő izgalmas tapasztalataikat is. Bár nem jártunk a Roxfortba, 
Egyetemen a legelső órán a legelső kérdés, amit egy tanárom feltett, ez volt: Mitől lesz irodalmi mű akár egy szó, egy sor, egy bekezdés vagy egy nagyobb írás? Próbálkoztunk mindenféle válaszokkal, de természetesen nem sikerült eltalálni a helyes megoldást. Ami így hangzik: attól, hogy valaki irodalomként tekint rá, úgy olvassa az adott alkotást. Ezért is éltem meg csalódásként, hogy az ott töltött időm ezek után azzal töltöm, hogy az író szemszögét tárják elém és sehol sem volt az olvasói élmény. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy otthagyjam az egyetemet. De ettől függetlenül ez egy nagyon érdekes témát vet fel, amivel mi, olvasók sokat foglalkozunk: az egymástól függő és sokszor törékeny kapcsolatra az szerző és a közönsége között. Kihez tartozik jobban egy könyv? Ahhoz, aki megalkotta, vagy ahhoz, aki magáévá teszi, értelmezi, értékeli? Milyen a kapcsolat valójában az író-olvasó, író-könyv, könyv-olvasó között? Hogyan és miért vitatkozunk egymással ugyanarról a műről? Ez a kapcsolat minden esetben építő, a vita pedig konstruktív?
Egy átlagos könyvmolynak, aki tisztességes mennyiséget olvas, annak minden eszközt érdemes megragadnia, hogy az olvasást változatos helyen, időben tudja művelni: megfelelő méretű és változatosan használható kanapé, mindig kéznél levő könyvjelző, a két kezét felszabadító könyvtámasz, kellő méretekkel rendelkező táska, egy jó lámpa… Nemrég szert tettem a régóta áhított tabletre és ennek kapcsán szeretnék pár szót szólni az e-könyvek előnyeiről és a hátrányairól.
