Mennyit számít a szerző személye vagy szándéka egy mű megítélésében?

Mennyit szamit a szerzo 5Egyetemen a legelső órán a legelső kérdés, amit egy tanárom feltett, ez volt: Mitől lesz irodalmi mű akár egy szó, egy sor, egy bekezdés vagy egy nagyobb írás? Próbálkoztunk mindenféle válaszokkal, de természetesen nem sikerült eltalálni a helyes megoldást. Ami így hangzik: attól, hogy valaki irodalomként tekint rá, úgy olvassa az adott alkotást. Ezért is éltem meg csalódásként, hogy az ott töltött időm ezek után azzal töltöm, hogy az író szemszögét tárják elém és sehol sem volt az olvasói élmény. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy otthagyjam az egyetemet. De ettől függetlenül ez egy nagyon érdekes témát vet fel, amivel mi, olvasók sokat foglalkozunk: az egymástól függő és sokszor törékeny kapcsolatra az szerző és a közönsége között. Kihez tartozik jobban egy könyv? Ahhoz, aki megalkotta, vagy ahhoz, aki magáévá teszi, értelmezi, értékeli? Milyen a kapcsolat valójában az író-olvasó, író-könyv, könyv-olvasó között? Hogyan és miért vitatkozunk egymással ugyanarról a műről? Ez a kapcsolat minden esetben építő, a vita pedig konstruktív?

Szétválasztható a szerző a művétől?

Az irodalom egy erősen szubjektív műfaj, mivel ahányan veszik kezükbe ugyanazt a kötetet, annyiféleképpen értelmezik. Mindenkiből teljesen más érzelmeket, nézőpontot hozhat ki ugyanaz a történet. Ahogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, úgy egy fiktív világba sem. Tehát még ugyanannak az embernek is mást ad egy történet először, mint másodszor. Elképzelhető, hogy találkozik az írói szándék és az olvasói értelmezés, de ez a ritkábbik eset. Az egyik legismertebb könyvet, A gyűrűk urát legtöbben például az első világháború hasonlataként látják, pedig John Ronald Reuel Tolkien többször nyilatkozta, hogy korának a sötét időszakai természetesen hatással voltak a könyve keletkezésére, a történetre, de ez nem egy allegória. Az allegória szó ellen önmagában is tiltakozott, szerinte sokan összetévesztik az alkalmazhatósággal. Abban igaza is van, hogy az allegória feltételezi a szerző tudatos törekvését, így ha ő azt mondja, a könyve nem az, akkor nem az. De azt ő is elismerte a nyilatkozataiban, hogy az olvasók élvezik az értelmezés szabadságát, ahogyan az író az írás célját és szándékát. Tehát továbbra is születnek összehasonlító elemzések A gyűrűk uráról, amik valós eseményeket mérnek össze a könyv cselekményével, de Tolkien tudta egyedül, milyen szándékkal írta őket. 

Létezik “pontos” értelmezése egy műnek és a többi pontatlan? Ha valaki abban hisz, hogy az egyetlen lehetséges értelmezése egy műnek az, ahogyan az alkotója gondolta, kizárhatja az összes többi lehetőséget szabadon. És mi történik akkor, ha az írói szándék nem tükröződik a történetvezetésben, karakterekben? Ha valakinek nem kielégítő ez a válasz? Az előző példát visszahozva, A gyűrűk ura nem elvonatkoztatható a háború témájától, hiszen egy háború krónikája, ami megmutatkozik a cselekményben és a szereplők fejlődésében is. Tolkien maga is részt vett az első világháborúban, ami őt és a világnézetét is formálta. Tehát a kérdés fennáll továbbra is, és valószínűleg ahányan vagyunk, annyiféleképpen látjuk…

Idén jelent meg az új Ambrózy kötet, ahol hasonló vita formálódott, csak éppen nem a könyv, hanem annak a külseje miatt. Ugyanis Böszörményi Gyula kicsit szeretett volna elszakadni az eddigi borítók stílusától és találtak is egy korabeli fényképet, amin kis átdolgozással testet öltött a regényfolyam egyik szeretett szereplője. A Könyvmolyképző Kiadó szavazásra bocsátotta a borító különböző változatait az olvasói között és itt kezdődött a probléma. Ugyanis az olvasók egy jelentős százaléka nemtetszését nyilvánította ki a képről. Így az író előtt volt a választás: engedve a saját elképzeléséből letiltatja a kiadást, vagy enged a kiadói nyomásnak és új borítót kér. Ugyanaz a kérdés lett itt is megfogalmazva: az írói szándék nyom a latban többet, vagy az olvasói elégedetlenség? Hol a határ, ameddig az olvasóknak bele lehet szólni egy könyv kiadásába, az író önkifejezésének eszközeibe? Hiszen belőlük él a kiadó és a szerző, viszont pont ezeket a műveket szerették meg annyira, hogy hevesen állást foglaljanak ebben a kérdésben is.  Így a kiadó és a szerző is kompromisszumot kötött: kiadták másik borítóval, plusz az eredeti elképzelésből limitált példányszámban is.

Tavaly nyáron olvastam egy könyvet egy barátom ajánlása nyomán. Az írójáról azelőtt nem is hallottam. Jordan B. Peterson: 12 szabály az élethez című könyvéről van szó, aminek több állításával, módszerével, megfogalmazásával nem értettem egyet, bizonyos statisztikán alapuló elméleteket pedig felületesnek tartottam, mert túl kis csoportra alapozott, túl nagy teret adva a hibalehetőségnek. Ezeket le is írtam az értékelésemben és nem várt vita, feszültség alakult ki leginkább az író személyéről azokkal, akik régóta követik őt és az előadásait YouTube-on. Leginkább az ő szándékáról és nézeteiről folyt a beszélgetés, ami gyönyörűen bemutatta, mennyire lehet befolyásoló tényező, mennyire “ismerjük” az adott embert, milyen mértékben rajonguk érte, mennyire vagyunk elfogultak, mikor az ő írását olvassuk. A magam részéről azt gondolom, ha egy mű önmagában nem állja meg a helyét, vagy nem közvetíti ugyanazt az értékrendszert, mint az író személyesen, akkor az jó alap feszültségkeltésre azok között, akik különbözőképpen értelmezik a leírtakat vagy kritizálják akár a szerzőt, akár a művét. Ezt minden írónak és rajongónak figyelembe kéne vennie, hogy azzal, hogy publikálnak egy könyvet, együtt jár a kritika. Ahogyan az értékeléssel, kritizálással is. Ezért érdemes azzal a tudattal írni, hogy utólag már nem lehet azon változtatni és meg kell tanulni befogadni, ami ezzel jár. A kritika, a konstruktív vita pedig fontos lehet annak, aki fejlődni szeretne, ezért lehet káros az elvakult rajongás az alkotó személye felé.

Ebbe a kérdésbe mindenképpen bevonnám az önéletrajzi írásokat is, hiszen ott a szerző érdeke érvényesül arra vonatkozóan, milyen képet szeretne festeni magáról, mi az, amiről nem szívesen beszél. Természetesen a műfaj nem objektív, de könnyen rányomhatja a bélyegét az olvasó vagy az író személyes benyomása az átélt eseményekről vagy magáról az alanyról. Az ilyenfajta idealizálás szerintem inkább a saját vágyakhoz, álmokhoz áll közelebb, mint a mű megítéléséhez és legalább olyan káros, mint a személyeskedő hangnem. De abban egyetérthetünk, hogy valaki szeret mélyebben utánajárni egy könyv eredetének, a keletkezés körülményeinek, más pedig a művet önmagában szereti értelmezni, magáévá tenni. Igenis lehet szeretni egy művet, a szerzőt és mégis kritikusnak maradni. Mert számomra az olvasás egyik lényege az elmélkedés, reflektálás, álmodozás, esetleg a történet továbbgondolása.

Fanfiction, blog

Az elmélyedés, reagálás egyik elterjedt műfaja a rajongói továbbgondolások, átiratok. Ez a téma önmagában megosztó az írók körében, különösen, ha azt nézzük, mennyire szeretnék esetleg kontrollálni a műveik utóéletét, hogyan értelmezik a szerzői jogaikat. Mert amíg az internet előtt egy ilyen rajongói írás amolyan kis titok volt és kisebb közösséghez jutott csak el, jó eséllyel a legtöbb kitaláció nem találta meg az utat az íróhoz, ma már szinte mindegyik elérhető, terjeszthető az interneten. De ekkor még nagyon kevés kivétellel az szerzők ezeket a könyveik valamiféle kifordításának, tiszteletlenségnek vélték és nagyon hamar nyilvános felszólalásig vagy akár pereskedésig jutottak. Egyik legismertebb példa Sherrilyn Kenyon, aki beperelte Cassandra Clare-t plágium miatt, ami a szerzői jogok, műfaji sajátosságok, irodalmi háttér szürkezónájára remekül felhívta a figyelmet. 

Ma attól függően, hogy egy író mennyire gondolja sajátjának a művét, mekkora reklámértéknek tekinti a fanfictionök létét, mennyire veszi szigorúan a szerzői jogokat, annyira támogatja, vagy ellenzi ezeket. De már fizikailag képtelenség betiltani, így amíg a továbbgondolás nem hoz hasznot, nem igen tesznek lépéseket. Sőt, napjainkban hihetetlen sikereket tudnak elérni írók, akik fanfiction írással kezdték, vagy épp azzal futottak be. Egyik leghíresebb példa E. L. James, A szürke ötven árnyalatának szerzője, ami tulajdonképpen egy alternatív verziója a Twilight-nak. Tehát elmondható, hogy ez a helyzet jóval kiegyensúlyozottabbá, a különböző fanfictionök pedig elfogadottá váltak. A hivatalos vélemény megváltozásához pedig nagyon sokat hozzájárult, hogy egy olyan nagy név, mint J. K. Rowling, nemhogy nem támadta a fanfiction írókat, de még díjat is adott nekik évente (J. K. Rowling fansite award), ahol ilyen írók is kaphattak nagyobb nyilvánosságot, lehetőséget. 

Majd lassan képbe jött a blog is, ami egy végtelenül szubjektív műfaj, ami nem kritika, nem hivatásszerű, mégis keresett, pont ezek miatt: személyes benyomást, véleményt ad egy könyvről, nincs mögötte akkora műfaji kötöttség, nincs pénz a háttérben elméletileg és nem volt egy alaposan átgondolt marketingstratégia része. Tehát itt nem valaki megélhetése függ a véleményétől és érdeke sem fűződik legtöbbször hozzá, hogy milyen képet fest a könyvről. Így az olvasók egy nemhivatalos véleményt, értelmezést kaphatnak az adott műről, úgy érezhetik egy szakmán kívüli hangot hallanak a tömegből. Ennek pozitív hatása, hogy analitikusabban, kritikusabban állnak hozzá sokan az olvasáshoz: amit elolvasnak, annak szabadon tovább merik gondolni a történetét, megfogalmazzák róla a véleményüket, tehát többet foglalkoznak vele. Teljesen más élmény lesz az iskolában bemagolt elképzelés helyett kreatívan a saját világunkba beilleszteni egy történetet. A blogok, fórumok, chatek világában közösségi élmény lett az eddigi magányos tevékenységből, ami egy újabb motiváció az olvasásra. Így fontos kérdés lett, hogy érdemes-e egy írónak továbbszerkeszteni a műveit, kommentálni, megerősíteni különböző teóriákat, vagy jobb ezt az olvasókra, kritikusokra, akadémikusokra, bloggerekre, fanfiction írókra hagyni? 

Harry Potter és az elszabadult twitter fiók

Amíg a korábbi években J. K. Rowling aktívan támogatta a varázsvilág ilyen-olyan kiterjesztését és alternatív verzióit a rajongók által, addig mostanában inkább ráfeküdt az internetre és rendszeresen oszt meg érdekességeket, “kimaradt tartalmakat” a könyveiről. Ezek általában olyan kiegészítések, módosítások, amik egy bizonyos tábort maga mellé állíthatnak. Dumbledore szexuális identitása, Hermione bőrszíne, Lupin állapota egytől egyig egy kisebbséget céloz meg. (Hogy milyen károsan teszi mindezt, most hagyjuk, mert egész nap írhatnám.) Csakhogy ezek a kulisszatitkok szép lassan elidegenítik őt a rajongóitól, ellentmondásba keverik az írónőt önnön nyilatkozataival, és magával a saját történetével is. Mert ha ő írta a könyveket és ezeket fontosnak találta, miért nem írta bele? A válasz egyszerű: az akkori világfelfogásban talán nem lett volna ennyire népszerű vagy elfogadott a sorozat. Nem jelent akkora kockázatot utólag hozzátenni ilyen információkat, mint eleve beleírni. Mióta pedig kijött az első két Legendás állatok film, nyilvánvalóvá vált, hogy egyes nyilatkozatok nem is lesznek többek egy interjúnál vagy twitter válasznál, nem lesznek benne továbbra sem a történetben. Félreértések elkerülése végett: nem az a problémám, hogy egy írónak vannak gondolatai az általa teremtett világgal kapcsolatban. Furcsa is lenne, ha nem lennének. A probléma az, hogy a kényszeres toldozás-foltozás közben az igyekezet, hogy az író haladó szellemiségűnek tűnjön, minél több elmélet megerősítést nyerjen, pont a rajongói továbbgondolások, így az olvasói szabad értelmezés lehetőségét szűkíti. Mert ezekkel az újabb és újabb töltelékinformációkkal egyre kisebb és kisebb lesz az univerzum. Azelőtt ha végigolvastam a könyveket, elképzelhettem a magam verzióját belőlük, de sorban zárja ki a lehetőségeket, csak azért, hogy szerinte releváns maradjon és a sorozata folyamatosan közszájon forogjon. A legrosszabb, hogy nem lehet kikerülni ezeket az információkat, mert szembejön híroldalakon, blogokon, közösségi médiában… Nem beszélve arról, hogy egyes régi-új elmélet feleslegesen, visszamenőleg elrontja a sorozat logikáját, karaktereit vagy nagyobb pillanatait.

Ezzel vissza is térnék a vitás kérdéshez: ténylegesen mennyit számít a szerző szándéka egy mű megítélésében? Mennyit nyom a latban egy könyv megítélésekor az író személye? Mennyit számít az író marketingstratégiája, a műből kihagyott gondolatsora, személyes preferenciája, mikor az olvasó kezébe veszi a könyvet? Mikortól káros, ha az olvasó vagy a rajongótábor belefolyik a mű készítésébe? Csak a könyv számít vagy az adalékinformációk is? Kihez tartozik egy könyv? Ti mit gondoltok?

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s